A minap egy ismerősömmel beszélgettem, a tanácsomat kérte egy vizsgálattal kapcsolatban. A tünetei alapján nekem úgy tűnt, inkább csak elővigyázatosságból nézik meg alaposabban, hogy ki lehessen zárni komolyabb betegséget. Érdeklődött az állapotom felől, elmeséltem a kívülálló számára „szörnyű” tüneteket, de azt is, hogy már egy ideje nem harcolok, ez van, elfogadom. Azt mondta, ő nem tudna ebbe belenyugodni, és mindennap keresné a megoldást, hinne nagyon erősen a gyógyulásban. Mondtam, hogy mi is ezt tettük, tesszük, de aki jó úton jár az elfogadás felé, már nem keresi görcsösen a megoldást, és inkább reménykedik a tünetmentességben, mint a csodálatos gyógyulásban. Ettől függetlenül hetente legalább egyszer rákeresek a betegséggel kapcsolatos szavakra, hátha feltalálták a csodagyógyszert…

Az elfogadás tulajdonképpen a gyászreakció 5. fázisa. Akárhogy is nézzük, a krónikus betegség egy súlyos veszteség, krízishelyzet. Nem csak szerettünk halálát, házasságunkat, párkapcsolatunkat gyászolhatjuk, hanem az egészségünket és az életet, amit megálmodtunk magunknak. Ennek következtében érzelmi hullámvasúton ülünk, a hangulatunk és életkedvünk a borzalmas lelki kínok és vidám percek között oszcillál. Megtapasztaltam saját magamon is, sőt, néha vissza-visszaesek egy korábban már megugrott fázisba, és kezdődik elölről a harc. Voltaképpen nem szeretem a „harc” szót, úgy gondolom nem a legszerencsésebb dolog harcolni a saját testünkkel és lelkünkkel…

Egy kicsit utána olvastam a témának, kutatások bizonyítják, hogy a krónikus betegség elfogadása segít továbblépni és békében tovább élni.
Amerikai kutatók vastagbél részleges eltávolításán átesett betegeket tanulmányoztak fél éven át, akik sztómát kaptak. A csoport egyik részének azt mondták, hogy a sztóma ideiglenes, és néhány hónapon belül visszaállítják a normális állapotot, a többieknek pedig, hogy az állapot végleges. A féléves nyomon követés során kiderült, hogy akik véglegesnek tudták az állapotukat boldogabbak voltak, mert elfogadták a helyzetüket. Ezzel szemben az ideiglenes sztómások küzdöttek a kialakult helyzettel…
A tanulmány szerint ez magyarázatot ad arra is, hogy miért nehezebb elfogadni a válást, mint a házastárs halálát.
Ha az orvosom rögtön azzal indított volna az első találkozásunkkor, hogy „készüljön fel a legrosszabbra, valószínűleg műtétek sora vár magára, a teste meg fog változni, hatással lesz az egész életére, újra fel kell építenie az önbizalmát és átrendeznie a baráti kapcsolatait”, mert a praxisa során ezt tapasztalta, akkor ott helyben kaptam volna idegösszeroppanást. Pedig tulajdonképpen ezen megyek most végig.

A következőképpen éltem meg a betegség feldolgozásának szakaszait, amit a gyászreakció 5 fázisán keresztül szeretnék megmutatni.

1. Tagadás

Nyilván valamilyen félreértés történhetett, ez csak egy nagyon erős bélgyulladás, valami rosszat ehettem, sokat idegeskedtem mostanában – gondoltam. Megkaptam a gyógyszereket, jobban lettem. Nem szedtem be a gyógyszereket, szándékosan eleinte kísérletezés céljából, később elfelejtettem, éltem az életem. Elmeséltem másoknak nevetgélve, hogy van egy betegségem, ami állítólag rendkívül súlyos, de én nagyon jól vagyok, hát nem vicc ez az egész?

2. Harag

Beütött a legrosszabb, de nem hirtelen, hanem alattomosan, egyre rosszabb és rosszabb lett, annyira, hogy szépen lassan hozzá tudtam szokni a fájdalomhoz. A végén már teljesen természetes volt, hogy együtt élek vele, de egy ponton túl már nem bírtam. Nem bírtam ülni, állni, menni, semmit sem. Eljutottam az orvoshoz, fájdalmas vizsgálatok sora várt rám, kisebb beavatkozások. Ez azért történt, mert nem szedtem a gyógyszereket? Miért nem szedtem be őket? A családom a hibás, a munkahelyem, a barátaim, én magam? Miért nem tudom kordában tartani? Elegem van az egészből – mondogattam, pedig még éppen csak belekóstoltam…

3. Alkudozás

Ez nem lehet igaz, nem vagyok hajlandó elfogadni. Biztosan van megoldás, csak rossz helyen keresem… Csatlakoztam egy sorstárs közösséghez, akikre szintén haragudtam, mert nem tudtak válaszolni a kérdéseimre. 20 éve beteg vagy, és nem találtál még megoldást? Majd én találok, csak figyeljetek!
Keressek egy másik orvost? Csak meg kellene kérdezni másokat is, meg kellene ismerni még több embert. Elkezdtem a paleolit táplálkozást, alternatív kínai gyógymódokat, bújtam az önsegítő könyveimet.

4. Depresszió

Sztómát kaptam, oké, ennél rosszabb már nem lehet. Tényleg nem lehet, engem már nem tud meglepni egy orvos sem. Feküdtem, és azon gondolkodtam, hogy most vagyok a pokol legmélyebb bugyrában. Névnapom volt, kinn süteményeztek a konyhában, én pedig zokogtam a nappaliban fekve. Nem is akartam felállni. Többé nem akartam felállni. Úgy éreztem el kellene aludni, mondjuk örökre.
Lássuk csak, éltem-e eleget? Előjönnek az emlékek, végigfuttatom, hogy kikre számíthatok még ÍGY is. Hogy így? Mégis csak kíváncsi voltam a torta ízére és kimentem…

5. Elfogadás

Egy idő után elkezdett átalakulni a látásmódom. Nevettem azon, amin egyébként sírni kellett volna. Nem kellett volna, de a kívülálló szemével elég kemény dolgok voltak. :) Nem vagyok hibás, a környezetem sem hibás.
Jééé, kisütött a nap. Jééé, mások is ugyanígy élték meg a betegséget. Hmmm, milyen finom ez a répafőzelék! – szépen lassan megláttam az apró örömöket...


Eljutottam odáig, hogy büszke vagyok magamra, büszke vagyok a testemre, különlegesnek érzem magam. Ezer dolgot tisztábban és szebben látok, nevetek és nevettetek, és ami a legfontosabb, segíteni szeretnék másoknak is feldolgozni és elfogadni a betegségünket. 

Bárki, bármilyen betegséggel küzd, keresse fel a sorstársait, támogató csoportokat, mert senki és semmi - még egy egy rendkívül jó családi háttér sem - nem tud olyan erőt adni, mint azok, akik hasonló cipőben járnak.

Carl Gustav Jung gondolataival zárom soraimat:

"Csak a betegség után értettem meg, milyen fontos, hogy igent mondjunk a tulajdon sorsunkra. Mert ilyen módon jön létre egy olyan én, amely akkor sem vall kudarcot, hogyha fölfoghatatlan dolog történik vele. Olyan én, amelyik kitart, elviseli az igazságot és megbirkózik a világgal meg a sorssal. Akkor még a vereségből is győzelem kovácsolható. Semmi sem kuszálódik össze - sem kint, sem bent; a tulajdon folytonosságunk ugyanis helyt állt az élet és az idő áradatával szemben. De ez csakis akkor történik így, ha az ember nem avatkozik bele tolakodóan a sors terveibe."