Történetek gyulladásos bélbetegek mindennapjaiból - Írd meg a történeted te is!

Zsiger krónikák

Út a sztómazáró műtétig és azon túl

2015. január 25. - Zsiger krónikák

Az alábbi sorokban K.Zs. sztómazáró műtétjének történetét olvashatjátok.

 

A kezdet

Görnyedten sétálgatok a szobák között. Húzódik a seb, ahogy ezeket a sorokat írom. Óvatosan ültem le a gépemhez. Nem kockáztatok, vissza kell venni. Ha elfáradok, bevágom magam az ágyba, és ha elnyom az álom nem ellenkezem. A kora reggeli ébredés után beveszem az Imurant, majd a Pentasat, a Kliont, és este jön a Fraxiparine. Ezek a gyógyszereim. Túl vagyok 5 sztómával töltött hónapon, és pont került egy akkor távolinak tűnő fejezetre. Kicsivel harmincadik születésnapom előtt bekopogtatott hozzám M. Crohn, és úgy döntött marad. Miután a szövettan megerősítette a diagnózist, ami addig a napig csak feltételezés volt, az addig halványan pislákoló remény lángja hirtelen megszűnt. Egy olyan betegség főszereplője lettem, amiről sosem hallottam. Abban az állapotban nem volt más megoldás, mint a vékonybél kivezetése. Így csöppentem bele a sztómával élők világába. Sztómazsákkal az oldalamon a napok hetekbe, a hetek hónapokba folytak át. Megtanultam hogyan éljek vele, és bár elég sok kellemetlen, dühítő szituációt hozott magával, mégsem volt más választásom, minthogy együtt kell éljek vele. Október végét mutatta a naptár, és azokat a számokat, amik minden mást jelentéktelenné tettek. Összekészítve a szükséges dolgokat belegyalogoltam az ismeretlenbe. A Honvéd kórház gasztroenterológiai osztályára kellett befeküdnöm, a záróműtétet megelőző vizsgálatok miatt. Reggel a megbeszélt időpontban az ajtóban állva vártam, hogy észrevegyenek, és tájékoztatást adjanak a továbbiakról. Azon kívül, hogy egy szinten található a sebészettel, és már jártam a folyosóján, minden más ismeretlen volt.  A 104-es kórtermet kaptam. A szoba teljesen más, mint a sebészeten. A zuhanyzó és a WC a folyosóról nyílik, nem pedig a belső térben kap helyet. Gyorsan bemutatkoztam, majd helyet foglaltam a magas ágyon. A mellettem lévő asztal arra várt, hogy megszabadítson táskám tartalmától. Az első nap ismerkedéssel és vérvétellel zárult. Normális szobatársakat kaptam, annak ellenére, hogy az életkoruk kétszerese volt az enyémnek. Aki ismeri a kórházi életet, az tudja, hogy mennyire fullasztó a légkör, ha olyanokkal kell megosztani az ott töltött időt, akik felemésztik a másikat. Kedden este volt egy beöntés, amire a vastagbéltükrözést megelőzően van szükség. Sosem volt tapasztalatom egyikben sem, tehát dolgozott bennem egy kis félsz.  Ezt követően a zuhany alatt áztattam bőrömet, amit meleg vízsugár puhított. Visszatérve átadtam magam a fáradtság nyugtató cirógatásának, majd szépen lassan álomba zuhantam. Szerda reggelre is be volt tervezve egy újabb beöntés, majd miután a nővér felébresztett, kikóvályogtam a helyiségbe, és ellenkezés nélkül felfeküdtem a műbőr ágyra. A tükrözésről olvastam itt-ott, valaki halál közeli élményként írta le, valaki meg "ennyi volt csak?"- ként. Nyilván az ember hajlamosabb a rosszba belekapaszkodni, és horror dolgokat maga előtt látni. Akkor megnyugtatlak, a vizsgálat után azon törtem a fejem, hogy ezt most valóban megcsinálták, vagy csak a branülömbe adott csodaszer hatása miatt nem éreztem.

Szerda délután. A gasztroenterológus bejött és odahintette: „Holnap nem lesz műtét”. Oké, belefér. A WC-re járások alatt megtapasztaltam milyen az, amikor nem dohányzó létemre füstfelhőbe lépve, a dohányszag átjárja a ruhámtól kezdve a bőrömet. Nyilván senki se jelentkezett, hogy " hé, én voltam", mert ahhoz túl gyáva mind. Magukra zárva az ajtót szívják cigarettájukat, majd miután lehúzták a csikket a WC-n, úgy sétálnak ki, mint ha mi sem történt volna.  A Honvéd kórház fölszintjén sokat sétálgattam, volt mikor vettem egy gépi kávét, és szépen lassacskán, figyelve az érkezőket, és a távozókat nyeltem lefelé a borzasztó ízű löttyöt.

Csütörtök. A semmittevés napja. Le-feljárkáltam a kórház szintjein, sétáltam, olvastam, neteztem, valahogy le akartam tudni a napot. Már csak a mai nap, és holnap túl leszek rajta.  Olyan könyvet olvastam, ami egy illegális gyógyszeripari kísérletezésről, árulásról és megannyi csavarról szólt.  Adok egy tippet, keress egy nagyon jó könyvet, és csobbanj bele. Nekem segített. Sokszor sétáltam el a műtők felé, mivel a folyosó végén találhatóak. Az ott helyet foglaló aggódó hozzátartozók arcáról leolvasható az ismeretlentől való félelem. Úgy telepszik rá az emberre, mint ahogy az első hópelyhek a fagyos talajra. Holnap ilyenkor már túl leszek rajta.

Péntek. Hajnal 5 órakor keltem, kaptam infúziót és antibiotikumot. Lassan csepegett, mint ahogy az órán jár a másodpercmutató. Vártam, hogy megjelenjen a műtősfiú, hozza magával a vékony zöld kötényt, és kezdetét vegye a műtét. Aznap nem jött. Legalábbis értem nem. A párom már reggel velem volt, erőt adott és segített. Teltek az órák, és a türelmem is szépen lassan fogyott. Tudtam jól, hogy egy nagyműtétes lesz előttem, de egyre reménytelenebb lett az egész az idő múlásával. Amikor a kórteremben vagy, és hallod a műtős kocsi zörejét, ahogy a linóleumon egyre közelebb halad, komolyság lesz úrrá rajtad, és egy fojtogató érzés kerülget. Na, ebből lett elegem, miután már a tizedik zörej után sem nyomódott le az ajtó kilincse. Kiültünk a folyosón lévő műanyag székre és nézelődtünk. A folyosó egyik végéből a másikba sétálgattunk, ide-oda, újra és újra.

Péntek, kicsivel délután két óra előtt. Egy ismerős arc jött felém, hajába túrt, majd ahogy egyre közelebb jött a fáradtság, és a rosszkedv sugárzott belőle. A megoperált férfi mögött kullogott. Az orvosom volt. Észrevett, és a következőt mondta: - Ma nem biztos, hogy megoperáljuk. Néztem nagyokat, és kérdeztem, hogy miért, de a válasz egyszerű volt. Túlságosan elhúzódott a műtét. A bizonytalanság, ami most gondolatokat röpített ide-oda a fejemben teljesen megszállt. Nem akartam vesztegetni az időt, és aztán elhatároztam, hogy átmegyek a sebészetre. Vagy ma megoperálnak, vagy már itt sem vagyok. Ott már jóval határozottabb választ kaptam, és ígéretet, hogy hétfőn én leszek az első, akit a műtőbe tolnak. Ezek után nem kellett sokáig gondolkoznom a továbbiakon, mert egy másodperc alatt eldöntöttem, hogy nem maradok tovább a hétvégére. A második műtétem maradt el, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy a csalódottság és a düh nem járt volna át tetőtől talpig. Megbeszéltem a gasztroenterológussal, hogy nem vendégeskedek tovább az osztályon.  A szobatársak hitetlenkedve hallgatták az eseményeket, és a döntésem hallatán, miszerint hazamegyek, jóváhagyóan bólogattak. A beleegyezését követően a branült kihúzták a könyék hajlatból, majd kis szedelőzködés után búcsút intettem a magas épületnek, a szobatársaknak, és magam mögött hagytam a hét eseményeit.

Vasárnap

Az otthon töltött pár nap szinte egy szempillantás alatt eltelt, és csomaggal a kezemben vasárnap délután megérkeztem a kórházba.  A sötétszürke felhők elnyelték a színeket, és az egész olyannak tűnt, mint egy fekete-fehér film. Az ismerős környezet ismét kitárta vendégszerető karjait, és csalogatóan vezetett a nővérpulthoz. Az ügyeletes orvos a telefont szorongatta a füléhez, és amikor befejezte a beszélgetést rám nézett, és megkérdezte, hogy miben segíthet. Röviden felvázoltam a dolgokat. Azt kérdezte, hogy mikor ettem utoljára, majd azt válaszoltam, hogy a megbeszéltek szerint ma, de csak szűrt levest. Megnyugtatott afelől, hogy nincsen szükség újabb beöntésre, majd a főnővér tudomására hozta, hogy két evőkanál paraffinolajat azért a biztonság kedvéért vegyek be. Ha még nem tettem meg, akkor menjek le, és jelentkezzek be a sebészetre. A bejelentkezés után átadtam az összes zárójelentést, majd a nővér a szoba megmutatása után elpárolgott. Ahogy beléptem köszöntem, és a szemem elé táruló látvány után egy pillanat alatt felfogtam, hogy csak a pótágy szabad.  Az állott levegő deja vu érzést adott, és hirtelen minden olyan ismerős lett. Jól kezdődik. A szobában volt egy sérvműtét utáni  40-es éveinek búcsút intő arc, aki épp egy könyvet olvasott,  egy ileosztómás 30-as, aki összegubózva feküdt, és egy záróműtét után lévő  5o év körüli ember.  Unott arcok voltak, várták már a szabadulást ebből az egészből.  Kérdezgettem a műtétről a sorstársamat, majd szépen elmesélte, mi hogy ment. Persze tudtam jól, hogy nincs két egyforma eset. A Youtube-on láttam videót a sztómazárásról, és elmesélte, hogy nála is a sztóma körül vágták fel a hasát, majd úgy varrták vissza a vastagbélhez.  Nekem azt mondta az orvosom, hogy középen fognak vágni, és őszintén szólva nem örültem neki, de akkor még nem tudhattam, hogy erről megváltozik majd a véleményem. Ami egyből feltűnt, hogy orrszondája volt. Nagyon reméltem, hogy messziről el tudom kerülni, mivel volt már benne részem, de más volt az amit én, és más volt az amit az orvosok akartak. Meglepődtem, hogy olyan könnyedén sétálgat néhány nappal a műtét után.  Lassacskán betoltak egy szekrényt is, amibe bele tudtam pakolni a cuccaimat. Meséltem a szövődményes műtétemről, a hat-hetes kórházi időszakról. Meséltem a Crohn-betegségről. Arról, hogy egy Imuran nevezetű gyógyszert kell szednem, ami gyengíti az immunrendszeremet.  Az egyikük arcán mély döbbenet volt, és nem nagyon tudta ezt összerakni.  Az immunrendszert ugye erősíteni szokták, de mondtam neki, ha érdekli a betegség, nyugodtan olvasson róla a neten. Az járt a fejemben, hogy ez az utolsó nap a sztóma zsákkal az oldalamon. Nincs többé néhány órán belüli csere, mert nem tapad normálisan fel a bőrre. Nincs több szivárgás, ruha, vagy ágyneműcsere. Eltűnik az életemből, de az emléke semmiképp, mert már túlságosan beleégett az agyamba. A délutánt szépen lassan felemésztette a sötétség. Megjelent az esti vizit, majd mikor rám került a sor figyelmeztettek, hogy csak éjfélig ihatok, utána egy kortyot se. A telefonomat babrálva szépen lassan álmosság lett úrrá rajtam, majd behunytam a szemem, és mély álomba zuhantam.

A műtét

Hétfő reggel.  A többiek békésen feküdtek az ágyaikban, de engem nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy hamarosan értem jönnek. Bejött a nővér. Kaptam egy rózsaszínű branült az alkaromba, egy fél Dormicumot is hozott.  Az állványt az ágyam mellé gurította, és miután a Kliont összekötötte a branüllel, kezével elindította az antibiotikumot, ami őrült csepegésbe kezdett.  Szóljon, ha lement - mondta. A fejemmel biccentettem, és éreztem, ahogy a vénámon keresztül bejut a testembe. A nővérhívó csak egy karnyújtásnyira volt. Megnyomtam a nővért szimbolizáló gombot, majd felcsendült az ismerős hang. Az ajtó kirobbant, a nővér visszajött, és egy infúziós oldatra cserélte az üresen lógó üveget.

A reggeli vizitnél a fehér köpenyesek szinte be se fértek a kórterembe. Ilyenkor a kérdés általában a „hogy van”-ban kimerül, és ha nem szeded össze a kérdéseidet, amivel megbombázod őket, akkor már csak a neonlámpa lekapcsolására eszmélsz fel.  A nővér betekerte a lábamat fáslival, majd amikor távozott megszabadultam a maradék ruhámtól.

A telefonomon néztem az időt, és a műtét ideje egyre közeledett.  A folyosón meghallottam a metlakin végigfutó műtős kocsi zörejét. A zajt, amit csapott, nem lehetett mással összetéveszteni. A szoba a nővérpulttal szemben volt. Hallottam amint megállt a kocsi, majd a nevemet mondták. Bedobtam a Dormicumot egy kis vízzel és vártam. Az ajtó kinyílt, tudtam mi jön. Kiléptem az ágyam melegéből, felvettem a vékony műtős ruhát, aztán felfeküdtem a hideg bőrre. A talaj megindult alattam, amint az ápoló erejét összeszedve kitolt a szobából.

Egyre közelebb értem a műtőhöz. A párom mögöttem jött, és aggódva figyelte, ahogy az ajtók bezárultak mögöttem. Bent vagyok a recepciónál. Az ápoló átnyújtotta a hölgynek a kartonomat. Jókedvűen beszélgettek. Aztán a férfi mögém állt, és a számomra kijelölt műtőbe tolt. Átcsúsztam a műtőasztalra. Idén már negyedszer. A kezemet, és lábamat lekötötték. A mennyezetet néztem. Maszkos emberek kezdtek sürögni körülöttem.  Zöld ruhájuk és sapkájuk volt. Az egyikük megkérdezte, - minden rendben? Igen - válaszoltam. Tudtam, hogy mennek a dolgok. Csak türelem.  Hamarosan megszűnnek a külvilág nyomai. Az, aki a jobb oldalamon volt, egy műanyag maszkot tartott a kezében. Szépen lassan rám tette, majd mélyeket kellet lélegeznem. Mély levegő, aztán még egy, majd még egy és… sötétség. Operálnak, de nem érzek semmit. Csak fekszem a műtőasztalon ellazulva. Erre vártam.

Műtét után

Hangokat hallottam. A szemeimet lassan nyitottam fel. Fényfoltok mindenütt. Éreztem, ahogy a tüdőmet megtölti a levegő. Visszatértem az éber világ rohanásába. Az ápoló mellém lépett és azt mondta: - Kapaszkodjon belém! Nem akartam. Tudtam mi következik. De meg kellett tennem. Most már nekem dolgozott az idő. Megmutatta hova tegyem a kezem, és megemelt. Tudtam, hogy ez rohadtul fájni fog. Ez a néhány másodperc elég volt, hogy átjárja a fájdalom a testemet. Éreztem a levegő áramlását a bőrömön. A kórterem felé közeledtem, miközben rázta a testem a kocsi. Megálltunk. Megint fájni fog. Hozzám hajolt, majd átkulcsoltam a karjaimat a nyaka körül, és elhagytam a négykerekűt. A fogaimat összeszorítottam. Lehuppantam az ágyra. Remegtem. Nem tudom mitől, de az egész testem remegett. A takaró körülölelt, és lassan melegíteni kezdte a testem. A párom a szobában volt, engem nézett. Kicsit mosolyogtam, de nem volt kedvem beszélgetni.  Ezt ő is látta rajtam. Bejött a nővér, és adott fájdalomcsillapítót. Egy műanyag ballon lógott fejjel lefelé. Ez az infúzió. Lassan csepeget, és sokáig tartott, mire levegő töltötte meg a belsejét. De nem akartam menni sehova. Nem tudtam felkelni, és szükségem volt a pihenésre. Aludni akartam, pont úgy, mint amikor az asztalon feküdtem. Minden érzést megszűntetve, szabadon. Lassan hatott a fájdalomcsillapító. Egy jó nagyot nyeltem. Mi ez itt? Kaptam egy orrszondát a műtőben. Kaparta a torkom.  Már értem, ezért nem maradt csukva a szám.  Még csak most kaptam, de nagyon utálom! Emlékszem, mikor ébren dugták le a torkomon, mert hánytam. Lássuk, mi van még itt. Egy nagy kötés. Az oldalamból egy drain cső lógott ki. A tartalma véres savó lehetett. Oda volt varrva a bőrömhöz, hogy ne csússzon ki. Volt már, hogy kiszakadt a varrat, remélem, erre nem kerül sor. Nincs sztómazsák. Milyen furcsa. Be volt kötve a helye. Odanyúlok, de nem érezem a műanyag zsákot az ujjaimon. Eltűnt, most már elhiszem. Nem kaptam katétert. Gondolom arra számítottak, hogy minél előbb kikelek az ágyból. Megpróbáltam aludni. Amikor kinyitottam a szemem már délután volt. Nagyon zavart az a rohadt orrszonda. A párom is megérkezett, de minimálisra szabtam a beszélgetést. Túl sok volt a váladék a torkomban. Lenyeltem, majd újra feljött. Kellett egy pohár. Volt egy kis világoskék műanyagpohár az asztalon, ebbe köpdöstem ki. Köhögnöm kellett. Éreztem, ahogy felszakadt a váladék. Óvatosan rátettem az egyik tenyeremet a sebre miközben köhögtem. A szobában fülledt meleg van. Megbeszéljük, hogy kinyitjuk a folyosóra néző ajtót. Máris jobb. Sötét volt, és nem volt kedvem semmihez.  Az ágyak mellett lévő egyik éjjeli lámpa világított. Ismerős hang bújt bele a füleimbe. Valaki horkolt. Na, ne! A telefonomért nyúltam, aztán beleillesztem a füleseket a fülembe, és kerestem valami zenét.  Elmosolyodtam. Emberek járkáltak a folyosón. Láttam őket, ahogy ide-oda járkáltak.  Nyílt az ajtó, a neonlámpák egymást követve fényt zúdítottak ránk. A szemem összehúzódott, majd hozzászokott a fényhez, esti vizit volt. A kérdés mindig ugyanaz: - Hogy van? Mintha mindenki összebeszélt volna, a köszönöm jól hangzik el. Én is beálltam a sorba. Mi mást mondhattam volna? Néhány órája műtöttek meg, a következő napokban fog kiderülni, hogy minden simán megy-e.  A neonlámpák fénye kihunyt, majd az ajtó becsukódott. Telt az idő, ahogy szörföltem a neten. Nővérek léptek be a szobába maguk előtt tolva egy kocsit. A gyógyszereink sorakoztak rajta arra várva, hogy bejussanak a szervezetünkbe. Tudták jól, hogy kinek mi kell. Nekem öt napig ömlött a Klion - napi háromszor.  Az infúzióm is elfogyott. Mindenkit kiszolgáltak, és ha már kiürült az antibiotikum, akkor csengettünk nekik. Percek múlva megköszönte a segítséget, és becsukta maga mögött az ajtót. Áramlott körülöttem az Ambient zene. Mostanában lettem lelkes hallgatója, mivel megnyugtat, és gondolkodásra késztet. Kis idő múlva éreztem, hogy valami zavar. Lejjebb vettem a hangerőt a telefonom, és hallottam, ahogy a három lakó háromféleképpen horkolt. Letettem a pihenésről. Maximum majd napközben. Még egy ideig érzékeltem a dolgokat körülöttem, aztán a telefonomat a szekrényre bújtattam és hagytam, hogy a zene kiszakítson ebből a pislákoló világból. Általában hajnal 4 és 5 óra között ébredtem mindennap.  Korán reggel minden menetrendszerűen zajlott. A drén cső végén található műanyag zsák tartalmát kiürítik, és feljegyzik a lázlapra. Az ágyneműcsere is ekkor történt. Ha finoman akarok fogalmazni, a lusták képtelenek elhagyni a biztonságot jelentő takaró puhaságát, és melegét, de az, aki erőt vesz magán, az tisztaságba burkolódzik a végén.  A reggeli vizitnél betóduló orvosok megtöltötték a szobát. Majd mindenki aszerint evett, ami ki lett neki írva. A takarítónő felmosta a padlót, és megszabadított minket a szeméttől. A műtétet követő nap megindult a székletem. Nagy kő esett le a szívemről, mert ha minden jól megy a jövő héten hazamehetek. A gyógytornász is minden reggel meglátogatta a kórterem lakóit, és átmozgatta azokat, akiknek volt hozzá kedve.  A gyengeség miatt az ágy szélére való felülés fájt. Mintha ki akart volna szakadni a hasfalam, ezért többször, de csak rövid időre ültem fel.  Alig vártam, hogy a kanyargó infúzió csöve elengedje a karomat, és lassan apró lépéseket téve meginduljak a szobában. Láz és vérnyomásmérés után mindig fellélegeztem, hogy nincsen semmi baj. Az egymással való beszélgetések segítettek enyhíteni a véget nem érő bezártság érzetét. Ilyenkor mindenki elmesélte az életét, és szerintem a legjobb oldalát próbálta mutatni.  Naponta többször is hallottam a zörgő kocsik zaját, amint elsuhantak a folyosón. Rajtuk a plafont bámuló emberekkel, akiknek gondolataik kavarogtak a fejükben. 

Az érem másik oldala

A szoba másik végében fekvő ember nem volt túl jó bőrben. Az orrszondát zöld színű gyomortartalom színezte. Elmondása szerint volt ingere, de miután végzett, a WC-t csalódottan hagyta el. Ettől nyugtalan lett, de semmi másba nem tudott kapaszkodni, mint az orvosok és a nővérek megnyugtató szavaiba. A beszélgetésünket öklendezés vágta ketté. Ismerős volt a hang, én is átéltem már ugyanezt csővel, és cső nélkül is.  A nővérhívó után nyúltam, és kis idő múlva betoppant a nővér. Ezzel el is dőlt, hogy a kellemetlen műanyag fogságában marad. Nekem szerencsém volt, mivel megindult a székletem, és 2 nappal a műtét után, egy nagy levegő vétel mellett megszabadítottak tőle. Innentől fogva minden könnyebben ment. Mivel éreztem magam annyira stabilnak, hogy a mosdóig és vissza ki tudtam menni, megpróbálkoztam a tusolással. Egy újabb kihívást vettem a nyakamba. A törölköző és a tiszta ruhanemű után lassan, csoszogva indultam el zuhanyozni. A kötés a hasam és az oldalam nagy részét beborította, de nem ez volt az első eset, hogy kötésekkel, branüllel a víz alá álltam. Az oldalamból kiálló cső sem zavart. Megindult a hideg-meleg víz csatája a csaptelepben. Frissítő volt. Adott valami kellemes melegséget. Lemosta a műtét utáni múlt rétegét, és a bőröm puhasága keveredett az illattal, ami beborított. Óvatosan felitattam a törölközővel a lefelé haladó vízcseppeket, és kiléptem a gőz melegéből. Minden este így tettem. Nem tudom szó nélkül hagyni azokat, akik kibúvót keresnek a higiénia alól. Az ajtó, ami a folyosóra nyílik minden nap nyitva volt. Talán ez javított a levegő minőségén, de sokszor ez sem volt elég. Megérteni nem fogom, hogy azok, akik képesek arra, hogy lábaikkal megtegyék ezt a rövid utat, miért tesznek úgy, mintha minden rendben lenne. Sokszor még a hozzátartozók sincsenek tisztában azzal, mennyire romboló tud lenni az igénytelenség.  Szótlanul tűrik a bűz fojtogatását. Az ágya előtt elhaladva éreztem, mintha egyfajta burok lenne, ami körbevette, és másokat távolságtartásra kényszerít. Napok múltán, aztán a mosakodás már szerepelt a mindennapi teendőik között, de ez addig eltelt idő kiábrándító, és egyben dühítő volt. Mivel még több nap után sem volt a sztómazárás után széklete a férfinak, így beöntéssel próbálkoztak. Sikertelenül. Ahogy nálam napról napra hagyták el az infúzió mennyiségét, és a gyógyszereket, sőt még a kórházi menüt is újra megízlelhettem, addig az 1-es ágyon fekvő embernek, mint a kártyavár, úgy hullott szét minden reménye. Aztán az egyik nap többször is letolták ultrahangra, majd végül nem maradt más megoldás, mint az újraoperálás. Most már biztos, hogy te előbb mész haza - mondta, és igen, sajnos ez már tény volt. Azokban a napokban többször is átmentem a gasztroenterológiára, meglátogattam a régi lakókat. Nekem is jót tett a séta, és ők is elmondhatták, hogy mi történt velük. A kötözőben lehullt a régi kötés a hasamról, és megláttam, ahogy a varratok lefelé haladva összepréselik a bőrt. A szememmel megpillantottam a sztóma helyét is, amire már csak egy néhány centis vágás és öt varrat emlékeztetett.  A cső kivételére az 5. napon került sor. Amikor a psoas tályog kialakult, annyira mélyen volt a cső, hogy többszöri rántással jött csak ki. Ez örökre belemaródott az emlékezetembe, a fájdalom, és az azt követő megkönnyebbülés. Reméltem, hogy ez most máshogy lesz, és igazam lett. A bőr körüli varratot, ami a csövet tartja szépen elmetszette a doktor, majd lassan elkezdte kihúzni.  Éreztem, ahogy a műanyag elhagyja a testem, és pillanatok múlva már egy kötés rejtette el a sebet. Naponta hat, és nyolc között alkalom volt, amit a mosdóban töltöttem. Szűnni nem akaró hasmenésem volt, ami azért birizgálta a szürkeállományomat. Lehetséges, hogy valami kórházi nyavalyát szedtem össze, vagyis ez volt, amit az orvosom mondott. Esténként már csak a Fraxiparine-t kaptam az általam választott vállamba. Sokat olvastam, mert ez adott nekem egyfajta világot, ahol nincs idő, és ahol az általam alkotott világba süppedhetek. Ez segített nekem a leginkább magam előtt tolni a reggelt délbe, a delet délutánba és a délutánt estébe.  Esténként vetettek egy pillantást a hasamra, meg is tapogatták, majd úgy döntöttek hazamehetek. Az utolsó napon korán ébredtem, és visszafeküdni már nem akartam. Minden úgy történt, ahogy az szokott lenni, de tudtam jól, hogy ma vagyok utoljára a szemtanúja az eseményeknek. Lassacskán összepakoltam a dolgokat, amiket a mellettem lévő asztal magába szippantott. Kinyílt az ajtó, és kaptam még egy új kötést, mielőtt távoztam. Aztán aláírtam a zárójelentéseket, és az összes dokumentumot, a táskámba pakoltam. Egy gyors búcsút követően már szedtem is az egyik lábam a másik után, és ahogy fogyott a kapuig a távolság, úgy pergett le az elmúlt hét súlya a vállamról.

A jövő

Amikor beléptem a lakásba, egy ismerős érzés fogadott. A nyugalom, és a kényelem tudata hívogatott beljebb, és beljebb. Visszatértem az általunk alkotott világba, és itt mindent a sajátomnak érzek. Minden egy karnyújtásnyira van, és a fehér kórtermet felváltotta a színes szobák fala. Az első napokban minimálisan mozogtam csak, de ahogy teltek a napok egyre több időt járkáltam. A kötést is kétnaponta cseréltem, és egyre többet csipegettem az ételből. A folyadékbevitelre is figyelek, és a kliont még egy hétig szedem. Esténkét beadom magamnak a fraxiparint, és visszatértem az imuránhoz, és a pentasához. Rá egy hétre voltam varratszedésen. Beléptem a volt szállásom ajtaján, de nem láttam ismerős arcot. Valószínű, hogy az ember is sikeresen elhagyta a kórházat minden további komplikáció nélkül.  Mivel korábban érkeztünk volt időm újra megfigyelni az osztályon történteket.  Embereket, akik szállingóztak ki az ajtókon, a nővérpult mögött szorgoskodó nővéreket, és a folyosón várakozó ideges hozzátartozókat.

Aztán feltűnt az orvosom. A reggeli vizit után intett, hogy menjek utána, és egy emelettel lejjebb sor került a varratszedésre. Egy neonfényben úszó helyiségbe léptem be, ahol egy fehér műbőrágy árválkodott. Ismerős volt, így szó nélkül felfeküdtem rá, szabaddá téve a kötést a hasamon. Meséltem neki, hogy a széklet még mindig 6-8 körül van egy nap, de megnyugtatott, hogy ez változni fog, ne izguljak. A ragasztószalag a hasamon lévő szőrbe kapaszkodott egy ideig, de aztán feladta a küzdelmet.  Az egyik kezében egy ollót, a másikban egy hegyes kis szikét tartott. Az ollóval felhúzva a varratokat, a szikével vágta el őket. Sziszegve tűrtem, amíg a végére ért, majd a fertőtlenítés, és kötéscsere után szabadon engedett. Most ahogy ezeket a betűket püfölöm, a billentyűzeten érzek némi hangulatváltozást, de a közérzetem jobb. A seb már gyógyul, és már a séta is jobban megy. Kell még néhány hét, hogy megerősödjek, aztán remélhetőleg már csak a kontrollok miatt kell átlépnem a kopott épület ajtaját…

A bejegyzés trackback címe:

https://zsigerkronikak.blog.hu/api/trackback/id/tr527108825

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása