FIGYELEM!

A következő sorok olvasása közben a látás elhomályosulhat (tapasztalat), ennek nem szervi, hanem lelki okai lehetnek. Kérjük készítsen maga mellé zsebkendőt és ne keresse fel emiatt szemészét, teljesen természetes dolog!

Az ember igen nehezen létezne édesanyák nélkül - a tudomány mai állása szerint. Férfiként fel se foghatjuk, miken mennek keresztül kilenc hónap alatt, néha akár meg is ismételve a folyamatot. Mondják, hogy nem bírnánk ki azt a fájdalmat, ami ezen bizonyos kilenc hónap záróakkordja. Ők mégis képesek (akár többször is) átesni rajta, mert olyankor jövünk mi a képbe. A gyerekeik, akik megtöltjük szívüket boldogsággal, akikért felelősséget vállalhatnak, és mi ezt sokszor le se sz*rjuk. (Már elnézést a kifejezésért és persze tisztelet a kivételnek.)

A mai anyák rengeteg feladatot vesznek a nyakukba. Kis országunkban muszáj munkát vállalniuk, mert egy fizetés kevés, pláne ha gyarapodik a család. Főznek, mosnak, takarítanak, vezetik a háztartást. Majd ezen felül, mint nevükből is sejthető, nem háziasszonyok, hanem anyák. Tehát még gyereket is kell nevelni, etetni, ellátni. Úgyhogy minden tisztelet az övék! Gondoskodnak rólunk, akkor is, ha mi ezt nem háláljuk meg. Törődnek velünk, akkor is, ha hátat fordítunk nekik és beléjük rúgunk - persze csak képletesen. Beléjük van kódolva. Akkor is a picike gyerekük leszünk, ha mi válunk nagyszülővé és ők már dédivé avanzsálnak.

15 évesen, első éves gimnazistaként diagnosztizáltak Crohn-betegséggel. Szteroid, hízás, csontritkulás, majd három hét ORFI, járókeret, fűző. Aki anya és belegondol, hogy a saját gyerekéről kiderül, hogy ilyen beteg, majd leépül... Igen megrázó lehet. Nem kívánom senkinek. Anyumat meg is viselte, szilveszter éjjelén kidőlt kicsit. Nehéz éven volt túl. És ez még csak az első volt.

Ez 11 éve történt. Azalatt a mennyeket még nem, de a poklot megjártuk párszor. De pont ő mondta ma nekem: "Innen már csak felfelé lehet menni."

Szóval egy lázadó tinédzsert betegnek nyilvánítanak. Persze, hogy ellene megy a dolgoknak és próbálja az átlag fiatal életét élni. Bulizik, piál, szórakozik, kockul, koncertre jár, persze otthon a szülői kezek apró darabokra tördelődnek: "Merre jár? Mikor jön? Remélem, jól van!"

Volt pár másnap, amikor "úgy" néztek, mert látszott rajtam, hogy jó volt a buli, és persze legközelebb ugyanúgy mentem, mit sem törődve az aggódással.

Majd ennek a korszaknak is vége lett. Az iszogatást az első sztóma zárta le, saját döntés volt az abbahagyás, nem kényszerített senki (nem is hiányzik). Az első komoly műtét, amiről én csak fél év múlva tudtam meg az igazságot, azt anyám már aznap tudta: "Műtét nélkül kb. három hete lett volna" - mondta a sebész. (A második műtét után szintén ez a mondat hangzott el.) Gondolom, ezeket a szavakat sosem akarja hallani senki, főleg nem egy anya.

De nekem még ez sem volt elég... A túlzott aggódás és állandó segítségnyújtás kérés nélkül, valamint a folyamatos csekkolás, hogy mi újság velem, továbbra is az agyamra ment. Ugyan megköszöntem a segítséget, megértettem az aggódást, mert anyából van, de a fiatal beteg lelkemnek sok volt.

Ritkán szóltam, általában csak látszott rajtam, hogy valami zavar. Rájöttem, hiba volt! Sokkal több fájdalmat előzhettem volna meg azzal, ha megbeszéljük.

Négy jóra való gyereket felnevelt, és anya rendületlenül ment, megy és menni fog segíteni, ha fiának vagy bármely gyermekének szüksége van rá.

Fiatalok, akik olvassátok, és hasonló cipőben jártok! Egy alkalmas pillanatban üljetek le a szüleitekkel, és beszéljétek át ezeket a dolgokat! Nagyon fontos a betegségetek miatt is, mert a stressz nem barátunk ilyen esetben, és szüleiteknek sem jó, ha segíteni szeretnének, de csak morgást és pofákat kapnak. Tudom, baromi nehéz szar állapotban "jópofizni", de ezért kell megbeszélni a dolgokat az ilyen helyzetek miatt.

Nem vagyok szülő, még nem tudom pontosan milyen, de ha látjátok, hogy a gyereketek talpraesett és tud magával mit kezdeni, akkor higgyétek el, hogy segítséget fog tőletek kérni, ha valamit nem tud megoldani. Legyetek mindig ott nekik, de hagyjátok, ha kell, szól! Csecsemőkorunkban is szóltunk, ha kellett valami. Ez megmarad egy jó szülői példa után is fiatal felnőtt- és felnőttkorban is.

Egy szó, mint száz... Tessék azokat az anyákat szeretni! Piszok mázlista vagyok, mert bárki bármit mond, az én anyám a legtutibb a világon! (Tudom, mindenkinek a sajátja, de az engem nem érdekel...) Aki hallott már engem anyámról beszélni (sokszor panaszkodni), az felejtse el, mert hülye voltam egy megváltozott állapot miatt, amikor azokat mondtam. És aki próbált meggyőzni anyámról, hogy: "De ő azért csinálja, mert félt, aggódik, szeret, segíteni akar... stb." Azoknak üzenem: Igen... IGAZATOK VAN és KÖSZÖNÖM! Mert bár akkor szentül azt hittem nekem van igazam, minden egyes mondat beépült és közelebb segített ehhez a poszthoz.

Le a kalappal Anyu! Köszönöm! Szeretnék én is segíteni, ha szükséged lesz rá! És tudom a választ, de bocsáss meg minden negatív kirohanásomért!

Szeretlek!

U.i.: Apunak ugyanúgy köszönök mindent!

Márk