Az alábbi sorokban K.Zs. sztómazáró műtétjének történetét olvashatjátok.
A kezdet
Görnyedten sétálgatok a szobák között. Húzódik a seb, ahogy ezeket a sorokat írom. Óvatosan ültem le a gépemhez. Nem kockáztatok, vissza kell venni. Ha elfáradok, bevágom magam az ágyba, és ha elnyom az álom nem ellenkezem. A kora reggeli ébredés után beveszem az Imurant, majd a Pentasat, a Kliont, és este jön a Fraxiparine. Ezek a gyógyszereim. Túl vagyok 5 sztómával töltött hónapon, és pont került egy akkor távolinak tűnő fejezetre. Kicsivel harmincadik születésnapom előtt bekopogtatott hozzám M. Crohn, és úgy döntött marad. Miután a szövettan megerősítette a diagnózist, ami addig a napig csak feltételezés volt, az addig halványan pislákoló remény lángja hirtelen megszűnt. Egy olyan betegség főszereplője lettem, amiről sosem hallottam. Abban az állapotban nem volt más megoldás, mint a vékonybél kivezetése. Így csöppentem bele a sztómával élők világába. Sztómazsákkal az oldalamon a napok hetekbe, a hetek hónapokba folytak át. Megtanultam hogyan éljek vele, és bár elég sok kellemetlen, dühítő szituációt hozott magával, mégsem volt más választásom, minthogy együtt kell éljek vele. Október végét mutatta a naptár, és azokat a számokat, amik minden mást jelentéktelenné tettek. Összekészítve a szükséges dolgokat belegyalogoltam az ismeretlenbe. A Honvéd kórház gasztroenterológiai osztályára kellett befeküdnöm, a záróműtétet megelőző vizsgálatok miatt. Reggel a megbeszélt időpontban az ajtóban állva vártam, hogy észrevegyenek, és tájékoztatást adjanak a továbbiakról. Azon kívül, hogy egy szinten található a sebészettel, és már jártam a folyosóján, minden más ismeretlen volt. A 104-es kórtermet kaptam. A szoba teljesen más, mint a sebészeten. A zuhanyzó és a WC a folyosóról nyílik, nem pedig a belső térben kap helyet. Gyorsan bemutatkoztam, majd helyet foglaltam a magas ágyon. A mellettem lévő asztal arra várt, hogy megszabadítson táskám tartalmától. Az első nap ismerkedéssel és vérvétellel zárult. Normális szobatársakat kaptam, annak ellenére, hogy az életkoruk kétszerese volt az enyémnek. Aki ismeri a kórházi életet, az tudja, hogy mennyire fullasztó a légkör, ha olyanokkal kell megosztani az ott töltött időt, akik felemésztik a másikat. Kedden este volt egy beöntés, amire a vastagbéltükrözést megelőzően van szükség. Sosem volt tapasztalatom egyikben sem, tehát dolgozott bennem egy kis félsz. Ezt követően a zuhany alatt áztattam bőrömet, amit meleg vízsugár puhított. Visszatérve átadtam magam a fáradtság nyugtató cirógatásának, majd szépen lassan álomba zuhantam. Szerda reggelre is be volt tervezve egy újabb beöntés, majd miután a nővér felébresztett, kikóvályogtam a helyiségbe, és ellenkezés nélkül felfeküdtem a műbőr ágyra. A tükrözésről olvastam itt-ott, valaki halál közeli élményként írta le, valaki meg "ennyi volt csak?"- ként. Nyilván az ember hajlamosabb a rosszba belekapaszkodni, és horror dolgokat maga előtt látni. Akkor megnyugtatlak, a vizsgálat után azon törtem a fejem, hogy ezt most valóban megcsinálták, vagy csak a branülömbe adott csodaszer hatása miatt nem éreztem.
