Örültem Dóri felkérésének, hogy írjak egy kicsit arról, milyen érzés anyának lenni ezzel a betegséggel. De azt nem hittem, hogy ilyen nehéz lesz ez a feladat, hiszen az elmúlt 20 hónap legcsekélyebb része szólt a betegségemről. Nehézségek persze adódtak, de utólag nem könnyű felidézni.

16 éves voltam, mikor beteg lettem és 23 évesen estem teherbe, de ezalatt a 7 év alatt soha nem voltam olyan rosszul, mint várandósan. Igaz, hogy kismamaként nem voltak görcseim, helyette viszont borzasztó erős hasmenéssel küzdöttem, közel 20 kilót fogytam, és minden energiám elveszett valahova. (Nyilvánvalóan azért, mert az éjszakákat is a vécén töltöttem.) Ezt tetézte, hogy eluralkodott rajtam a vécé para, amit egyelőre még nem sikerült leküzdenem.

Természetesen ezektől függetlenül minden szép és jó volt: boldogan mentünk ultrahang vizsgálatokra, figyeltük egyre növekedő pocakomat, örültünk, mikor rúgott a magzatunk és nagyon vártuk, hogy világra jöjjön a kisfiúnk.

Aztán végre magunkhoz ölelhettük, a boldogságunk határtalan volt. Viszont elindult bennem valami lelki nyavalya, ami kezdte megmérgezni az örömünket. Mindenki tudja, hogy egy kisbaba óriási kihívás, rengeteg felelősség, és mindig ott lubickol az ember agyában a kérdés, hogy vajon jól csinálja-e. Ez engem egyre inkább nyomasztott. A betegségem aktív volt szülés után is, és bár fájdalmaim továbbra sem voltak, a vécére futkározás megnehezítette az életünket. Engem mardosott a bűntudat, hiszen rengetegszer fordult elő, hogy épp csak nekiálltam szoptatni a fiam, de már le is kellett „dobnom” a kiságyba, és rohanni a mellékhelyiségbe.

Eleinte ott volt a család, a férjem és anyukám szabadságot vettek ki, hogy a segítségemre legyenek. Szóval én letettem a bébit, felkaptam a telefont, berohantam a vécére, kényelembe helyeztem magam és tárcsáztam az aktuális ügyeletest, hogy menjen megnyugtatni a babát. De a szabadságok véget értek, és egyre többször fordult elő, hogy én trónoltam, a kisfiam meg vörösre üvöltötte a fejét a kiságyban. Volt, hogy arra sem maradt időm, hogy letegyem, hanem vittem magammal. Ettől még rosszabb anyának éreztem magam.

A kellemetlen az volt, mikor dolgom végeztével nem tudtam hova tegyem a gyereket. Fektessem le a földre? Vagy tartsam az egyik kezemben, míg a másikkal EU komfortossá teszem magam? Végül az lett a megoldás, hogy egy ismerősömtől elkértem a kidobásra ítélt bébihordozóját, ami állandó helyet kapott a mellékhelyiség előterében, hogy vészhelyzet idején is biztonságos közelben legyen a csemetém. Ez egy darabig jó megoldás volt, de mivel a hordozóból elkezdett kimászni, ezért vettünk egy járókát. Ez a megoldás azonban kudarcra volt ítélve, mert a kisfiam utálta és torkaszakadtából üvöltött benn. De mivel a földön mégsem hagyhattam, valamint nem szívesen vittem magammal, ezért kénytelen voltam rabosítani.

A hasmenésnél nagyobb gondot okozott számomra a kimerültség, amin csöppet sem segített anyatejes kisfiam nagy étvágya, valamint az, hogy egyszerűen nem tudtam mellette enni. Vagy hát nem annyit, mint amennyit szerettem volna. Amint elkészült a reggelim és nekiláttam volna, abban a momentumban felkelt a baba. Ugyanez volt ebédnél is, szóval egy szendvics elfogyasztása is több órát igényelt. És mivel néha aludni is kell, ezért kezdetben kihasználtam a napközbeni altatásokat, és én is szundítottam egy jót. Vagy kevésbé jót, de legalább aludtam. Ám valahogy nem jött vissza az energiám. (Azóta sem.) Azelőtt reggel hatkor keltem, most fél nyolckor esek ki az ágyból, a háztartás katasztrofális, nagyon nehezen érem utol magam.

Persze panaszra nincs okom, mert a család, főleg anyukám és a férjem rengeteget segít.

Az igazi nehézségek a hatodik hónaptól jöttek, ugyanis drága kisfiam megtanult mászni. Én azt hittem, hurrá és hepi lesz minden, hisz ha mászik a szőnyegen, akkor nem kell bedobni a járókába, ha futnom kell, hiszen a szőnyegről nem tud leesni. De megint máshogy történt, mint ahogy elképzeltem, mert a gyermekem elindult felfele a lépcsőn…

Ezt követték az olyan apró-cseprő dolgok, mint a vécékefe felfedezése és intenzív használata, bekukucskálás a vécébe, meglesni a szemetes tartalmát és még sorolhatnám azokat a kalandokat, amiket szerintem minden édesanya ismer.

Számomra a megváltást 2015 márciusa hozta el, amikor is majdhogynem egyik napról a másikra rendeződött a helyzet. Februárban eltört a dédimama lába, szóval kaptam még egy gyermeket a sajátom mellé, és kezdett a helyzet katasztrofálissá válni. De mielőtt még teljesen kétségbe eshettem volna, az orvos felírta az Imuran-t, és azt hiszem nálam ez lett a tuti. Azóta jól vagyok, nincs hasmars. Csak ez a kimerültség múlna már el!

Igyekszem nem emlékezni a rossz dolgokra, pláne ennyi jó mellett valahogy el is törpülnek, és bízom benne, hogy senkinek nem vettem kedvét a gyermekvállalástól. Én nagyon szeretnék még egy kisbabát és most már tudom, hogy mire számíthatok, mi az, amire fel kell készüljek, talán tapasztalatokkal a nyakamban egyszerűbb lesz. Ráadásul ez 20 hónap meséje, kihegyezve a betegségre és nem beszélve a mindennapok kisebb-nagyobb örömeiről. Pedig volt belőlük, nem is kevés.