Sziasztok, Lisanak hívnak, és 17 éve vagyok Crohn-beteg, 2004-től pedig végleges ileosztómás.

Ha lehetne én egy kicsit a szerelemről, a párkapcsolatról, az elfogadásról szeretnék írni pár „szösszenetet”, ahogy a kedves blogírónk szokott fogalmazni.

Most a crohn-ról (mikor kezdődött, milyen lefolyású volt, műtétek) nem írnék, talán majd egy másik alkalommal.
Kifejezetten arról szeretnék írni, hogy 2004-ben megműtöttek (akkor 18 éves voltam), és kaptam egy „szép” kis életem végéig elkísérő sztómát. …. DE ezzel együtt a legfontosabbat is visszakaptam, ami nem más, mint az életem... de mint írtam, nem érzelgősködöm, nem erről mesélek most.

Amikor megműtöttek és jól lettem (sztómával persze), eltökéltem, hogy egyedül akarom és fogom leélni az életemet.
Fiatal voltam, soha nem volt előtte párkapcsolatom és elképzelni sem tudtam, hogy előfordulhat olyan szitu, hogy esetleg elfogad engem valaki olyannak, amilyen vagyok... tele műtéti hegekkel, hasfalhiánnyal és persze sztómával.
Különösképpen nem is zavart annyira, mivel olyan szinten élveztem, hogy jól vagyok, élek, egyetemre, koncertekre, bulizni járok, így a pasi kérdés tényleg nagyon mellékes volt…

Egészen addig, míg egyszer sikerült az IBD Fórumon keresztül megismerkedni egy sráccal. Természetesen ne úgy képzeljétek, hogy kerestem az alkalmat vagy valami társkereső topicba írogattam. :)
Szimplán „csak” követtem a crohn-jának az alakulását és mivel úgy ítéltem, hogy szüksége van pár bíztató szóra, így hát ráírtam priviben.

Onnantól kezdve elindult a lavina, odáig, hogy egymásba zúgtunk, mint vak ló a szakadékba, és mindössze egy hónap telt el az első „levélváltásunktól”. Az érzés kölcsönös volt maximálisan.

Utána a személyes találkozók, a köztünk levő földrajzi távolság leküzdése jelentett kihívást. Melyet részemről követett a legnagyobb félelmem, hogy hogyan fog elfogadni engem, mint NŐT sztómával???

A félelem ott járt körülöttem éjjel-nappal. Mert valljuk be, hiába mondanak el nekünk, NŐKNEK valamit egyszer, kétszer, háromszor, mi százszor szeretnénk hallani, mintha úgy biztosabb lenne… pedig dehogy is. Vannak olyan esetek, amikor igenis kerek az a karika, amit a pasi mond. Márpedig Ő világosan az értésemre adta, hogy engem szeret, mégpedig úgy szeret, ahogy vagyok.

Hosszú-hosszú hónapokig tartott, míg ezt sikerült felfognom, megértenem és legfőképpen elfogadnom, DE SIKERÜLT!!!

Soha nem voltak gondok a sztómám vagy éppen a hegeim miatt. Nagyon sok türelem kellett az Ő részéről, hogy ne adja fel, hanem igenis bizonygassa nekem, hogy én így vagyok jó... elfogadtam... akkor... és VELE nagyon elfogadtam. 4 évi boldog együttlét után újra magamra maradtam, és ugyanazok a kérdések merülnek fel bennem (a szakításnak semmi köze nem volt a sztómámhoz), és ilyenkor jut eszembe, hogy egy dolgot nagyon megtanultam és nagyon megjegyeztem. Ha valaki igazán szeret, az úgy szeret, ahogy vagyok, minden fizikai és lelki hibámmal együtt.

Hiszem és vallom, életem legszebb időszaka volt amíg tartott, és soha, soha nem bánom meg.

Lehet félni, lehet háttérben maradni, ezt tettem akkor is, amikor aktív voltam.

És amikor lehetőség van valami újra, valami jobbra, ne félj neki vágni!

Amikor vele voltam, megtapasztaltam az őszinte, szívhez szóló szerelmet, amit senkinek nem volna szabad kihagynia az életéből a félelmei miatt.

Eltelt 3 év, hogy szétmentünk, de még mindig bennem él, pont azért, mert elhittem, el tudtam hinni, hogy úgy vagyok szerethető, (mint NŐ is) ahogy vagyok.

Ha a félelem miatt nem engedtem volna, vagy elutasítottam volna, egész életemben bántam volna.

Így hát azt tudom nektek tanácsolni, soha ne féljetek az igaz szerelemtől, mert létezik, csak észre kell venni, elfogadni, és merni kockáztatni!

Fotó: Love Actually