Történetek gyulladásos bélbetegek mindennapjaiból - Írd meg a történeted te is!

Nyomorultan, de mégsem nyomorultul

2017. október 01. - Zsiger krónikák

Szabó Tünde kiskunhalasi vallástanár gondolatai a Biblia üzenetéről az IBD nyelvére fordítva

Amint krónikus betegekké válunk, - nem az első tünetek megjelenésére gondolok, hanem amikor valaki már ki is mondja pecsétjével igazolva a kórt – és szembesülünk a gyógyíthatatlan fogalmával, azonnal elkezdődik egy folyamat, amit gyászfolyamatként, vagy megküzdési folyamatként emleget a pszichológia és minden lélekkel foglalkozó tudomány. Egyszerre gyászoljuk a régi egészséges mivoltunkat, és egyszerre kell megtalálnunk a továbblépés lehetőségét. Ezen folyamat része valahol - vagy akár több lépcsőfokon át is - a bűnös személy, esemény vagy bármilyen bűnbak keresése.

A spirituálisan egy kicsit is fogékony ember első gondolata a gyógyíthatatlan betegségekkel kapcsolatban, hogy a bűnbak, végső soron csakis Isten lehet. Előbb-utóbb azonban az ateista is meg kell válaszolja az élet-halál kérdést magának, csak valószínűleg nem a megküzdési folyamat elején teszi ezt, hanem a legvégére hagyja. Így vagy úgy, de mindannyian a kezünk ügyébe kerülő összes lehetőségbe belekapaszkodunk és miután végig zongoráztunk minden lehetőséget a pszichológusunk és természetgyógyászunk segítségével is, hibáztattuk a gyermekkorunk szülői házától kezdve a munkahelyi stresszes körülményeken át az összes „E” betűs adalékanyagot, de legfőképpen a tehetetlen orvostudományt és azt a „dokit” aki először kezelt „félre”, na akkor jön a nagybetűs Isten hibáztatása. Hogy engedheti Ő ezt, és hogy engedheti, hogy pont én?

Ne gondolja senki, hogy a már istenhitre jutott személy nem vádolja Urát, de igenis, csak ő már szemtől szembe meg is meri tenni ezt, E/2-ben teremti le a teremtőt. Na éppen eddig a pontig kell eljutni akár teológiai akár pszichológiai elvekkel dolgozunk… Itt rejtőzik ugyanis a megváltó fordulat lehetősége, innen billenhet az érintett a tovább-létezni- képesség irányába.

Távol álljon tőlem, hogy alábbi gondolatsorommal az Isten védőbeszédét vessem papírra, vagy hogy én akarjak lenni a következő, aki baromira tudja a frankó-tutit (vannak ahhoz már elegen); a mások meggyőzésének szándékától tartózkodva írom le tehát a saját tapasztalataimat, amikről hiszem, hogy valakiben egyszer majd értő szívre találnak. Ezen túl a teológia-tudományának tanáraként meggyőződésem, hogy mindenkinek csak használhat, ha legalább egyszer szembesül pár alapvető üzenettel, melyet a vallások és főleg a keresztyénség egyedülálló módon hordoz magában a betegséggel és a halállal kapcsolatban.

A keresztyének alapdokumentumában (a Bibliában) felvázolódik, hogy mire az emberiség története már olyan mélypontra jutott, hogy szükség volt az isteni közbeavatkozásra, akkorra Jézus már minden mellébeszélést nélkülözve, fejbevágóan közli az ősidők óta megváltásra váró emberrel:

 „Ezen a világon nyomorúságotok lesz…” [1]

Érted?! Nyomorult vagy!

Írásom szándékosan pofonnal indít, hiszen minden beteggé vált ember szintén ebben a helyzetben érzi magát. Könyörtelenül, bejelentés nélkül pofán csapja a tény, hogy gyógyíthatatlan beteg. De ébresztő! Miért is várunk mást, ha még a Megváltó is a nyomor súlyos tényét közvetíti? Ez egy megállapítás, nem kérdőjel áll a végén! Nagyjából így íródhatna ez egy mai „bibliában”: Vedd ki a biliből a kezed, ha azt képzeled, hogy te megúszhatod! Nem, nem úszod meg, tényleg nyomorultul szar lesz olykor!

Még Isten szerint is ez az egyetlen várható dolog tehát: nyomorultnak lenni ebben a testben, de legalábbis előbb-utóbb azzá válni. Azzal azonban nem elégszik meg, hogy ebben az embert magára is hagyja, azt is hangsúlyozza (a Biblia több lapján is), hogy a nyomor emberhez méltatlan körülményei azok, amik nem voltak benne az eredeti tervben! Észre kell lassan vennünk, hogy az abnormális dolog inkább a mód maga, amilyen körülmények között történik a nyomorral való együtt-létezésünk.

Kevesen tudják még a nyugati keresztyének közül is, hogy Isten a fizikai test halálát az élet természetes és szerves részének álmodta meg (úgy mondaná ezt egy hittanoktató a gyermekeknek, hogy Ádámot és Évát is porból teremtette, hogy aztán porrá is váljon újra) [2], persze csakis édenkerti körülmények között. Az Édenkert ugyanis nem a test halhatatlanságának GPS koordinátákkal meghatározható völgye. Amikor ezt a teremtésről szóló hitvallást (hangsúlyozom hitvallást, és nem helyszíni tudósítást) írásban rögzítették, még ismerték a békés eltávozás gondolatát.[3]  Tudniillik az ember élete alkonyán minden feladatát elvégezve, tiszta lelkiismerettel, egy teljes élet végén elégedetten kellene, hogy hátra dőlhessen, mondván: kész vagyok, indulhatok odaátra, az örök nyugovóra.

No, de ugyan kinek adatik meg ma már, hogy így költözzön el innen? Eredetileg nem a halállal lett volna a baj tehát, ami „paradicsomi” körülmények között is végbe mehetne, hanem az a mód és út az embertelen, míg oda eljutunk. Hibáztathatjuk tovább Istent, vergődhetünk hát még tovább az örök élet és béke elixirjének kutatásáért, teleposztolva a közösségi médiát minden héten egy-egy újabb cikkel, ami majd üdvözít, de nem fog mindent elrendezni. Megpróbálhatjuk a megoldást beletölteni kis fehér cukorgolyókba, majd vigyázhatunk arra, hogy nehogy a mikrohullámú sütő mellé kerüljenek, és az, mint egy mumus kirázza belőlük a potenciált, de ideje lenne inkább bevallanunk saját magunknak: MINDANNYIAN nyomorultak vagyunk, azok is maradunk. Ezen semmilyen placebo nem változtat semelyik vallásban. Pont.

Nos, miután ezt elfogadtuk, és nem sajnálkozunk tovább, hogy miért pont mi, akkor arra kezdhetünk el végre koncentrálni, hogy ha már úgyis visszafordíthatatlan nyomorúság, amiben vagyunk, akkor mit tegyünk, hogy legalább ne nyomorultul kelljen azt átvészelnünk? A Bibliában erre is van példatörténet.

Jóbnál az ősi, palesztin, félnomád férfinál nagyobb veszteség nem hiszem, hogy ért valaha bárkit is. Története szándékosan elképesztő sarkosan megfogalmazott tanköltemény. Jób, aki Isten kegyeltje volt, minden földi jóval megáldva (tipikus mai „amerikai álom” – jó hírnév, feleség, gyerekek, hatalmas vagyon és makk egészség) egyik napról a másikra mindent elveszített. Meghalt a családja (minden egyes gyermeke, hét fiú és három lány), minden fillérjét elveszítette, de még a tetőt is a feje fölül, és egy csapásra azon kapta magát, hogy ül a sivatagban a puszta égbolt alatt egyes egyedül testszerte fekélyekkel borítva. Természetesen ekkor már a felesége is elfordult tőle, csak szidta a hite miatt, az utolsó kapaszkodó szerepe helyett inkább belerúgott férjébe. Érzékletes a Biblia megfogalmazása, miszerint annyira szenvedett Jób, hogy kínjában már törött cserépdarabokkal vakarta a sebeit a porban fetrengve, és közben születése napját átkozva siratta a szeretteit.

Attól függetlenül, hogy elhiszi-e a Biblia hitelességét az olvasó vagy sem, átérezni ezt mégis minden krónikus IBD beteg át tudja, és még csak nem is kell fantáziálnia. Elegendő csak a legutóbbi vagy legelső görcsös véres nyákos székletre gondolnia, ami nem csak hogy fájdalmak közepette született meg, de még a pánikrohamot, a legmélyebb rettegést is felszínre hozta. Sőt ennyire sem kell krónikus esetben lenni, elég egy kisebb diónyi trombotizált aranyeret átélni, és máris érti az ember, hogy konyhakéssel a puszta kézben tudná olykor kivájni, csak legyen már vége. De ha olyan szerencsés, hogy éppen tünetmentes időszakot él, akkor rendszerint jön minimum egy valaki a családból, aki legalább jól megszekálja kicsit, hogy miért válogat a töltöttkáposzta és a tocsogós rántotthús között, biztos azért ilyen girnyó (teszi mindezt lehetőleg a nagycsaládi összejövetelen az asztalnál, mindenki számára jól hallhatóan).

Jób könyve természetesen ezen a sötét ponton nem ér véget, hiszen történik valami váratlan esemény: megjelennek a főhős barátai. Az olvasó remélheti, hogy hozzák a fertőtlenítő- és kötszereket és a frissen vetett ágyat, kitisztítják a sebeket, fonalazzák a sipolyokat, friss levest főznek és adagolják a fájdalomcsillapítót (csakis vénásan persze, hogy azonnal hasson). De nem ez történik! Tökéletesen tudják, hogy egy ekkora veszteségben nem segít semmi, csak tüneti kezelés lenne. Ha tiszta is a seb, a veszteség átélése megmarad és megöl belülről. paciencia-de-job.jpgErre nincsenek is szavak, és ezt ők is érzik. Nem tesznek tehát mást, csak leülnek a porba Jób mellé, és hallgatnak. Csendben ülnek egymás mellett, hallgatva egy mukkanás nélkül HÉT TELJES NAPON ÁT. A műben ezen a ponton szinte hallani a légyzümmögést, de még sincs feszültség, mert az olvasó is érzi, hogy ez az egyetlen emberi lehetőségük. „Hallgatásuk nem tehetetlenség, hanem az egyetlen megfelelő válasz arra a nagy fájdalomra, amelynek tanúi lettek.” [4] Rengeteg esetben nem tehetünk mást mi sem, csak leülünk egymás mellé és hallgatunk. Csendben, együttérezve, vállt vállnak vetve várjuk, hogy elmúljon és kész. Némán segítjük át a hitvesünket az ájuláshoz vezető görcsroham közepette a fürdőszobából az ágyba, még sírni sem merünk a szeme láttára, csak mikor már elaludt végre és nem látja, akkor értékeljük át magunkban a konyhapultra borulva, hogy mit is jelent az esküszövegünk: hozzá hű leszek egészségben, betegségben.

Mára néha már nem maradt más mód ahogyan a nyomorhoz és a nyomorulthoz viszonyulhatunk, de ez legalább szó szerint isteni érzés és módszer lehet, ha csupán csak vagyunk mellette! Kapcsolatainkba kell kapaszkodnunk. Ez méltó ugyanis a Teremtő eredeti tervéhez, mert Ő társas kapcsolatokra szánta az emberi lényt, közösségben létezésre alkotta. Mindenki tudja az IBD kapcsán, hogy sem beteg, sem orvos nem tehet mást, csak leülnek egymás mellé, beadja egyik a másiknak a tünetmentesítő szert és hallgatva, figyelve várnak. Mindketten tudják, hogy ez nem végső megoldás, csakis tünetmentesítés, de azzal is tisztában vannak, hogy ennyit tehetnek, ez viszont jó sokáig elég lehet. Egymás mellett, együttműködve, csendben várnak, hogy enyhüljön, miközben hallani a klinika folyosóján a légyzümmögés helyett a wc tartály percenkénti ürülését. Ettől a nyomorúság maga még megmarad, de elviselhetőbbé válik, mert nincs benne az ember egyedül, és nem csak a tartályzsinor műanyagja koppan a kongóan üres fürdőszoba csempéjén, hanem esetleg belép a nővérke is aki beszámolót kér az állagról. Röhejes, hogy a fekália méretéről, állagáról és számáról beszélgetnek, de legalább beszélgetnek…

Szóval egy ideális kórházban ilyen együttérző, holisztikus szemlélettel rendelkező orvosok üldögélnek a betegek mellett a klinika folyosóján, és így kezelgetnek ágytállal és hánytállal a kezükben (néha egyszerre tartva oda mindkettőt). Egyáltalán, ilyen együttérző társ kellene, hogy legyen minden ember a másik ember számára, főleg a családtag, aki a tízórainkat glutén- és laktózmentesen csomagolja fricska nélkül, szóvá sem téve, hogy mennyibe kerül a specialis pékáru a családnak havonta. De - és ezzel kezdi a Biblia az első lapok egyikén - ellenben Isten eredeti szándékához képest ez nem maradt egy ideális világ, mert mi másképp döntöttünk, és a szabad akarat fényében Istennek kötelessége volt ezt megengedni nekünk. Amit az ókori zsidó gondolkodás vallásos képpel úgy fogalmaz meg, hogy Ádám és Éva úgy döntöttek, hogy megkóstolják a gyümölcsöt, azzal valójában azt akarják tolmácsolni, hogy az ember a kezébe vette a döntést minden felett. Ez még rendben is lenne, csak azt felejtették el, hogy jó és rossz között dönteni teher. Folyton éberen mérlegelve dönteni nagy felelősség és teher. Nem egy emberi léleknek való dolog, elviselhetetlen, hiszen negatív következmények nélküli tökéletes döntésekre csak Isten képes. Ekkor vette kezdetét a megállíthatatlan folyamat, láncreakció indult: az első rossz döntést követte a második, és így tovább, egészen addig, míg ma már ott tartunk, hogy embertelen körülmények között szenvedünk érthetetlen kóroktól sújtva, mert minden elromlott. Először csak egymástól kerültünk távol majd következett az egyedüllétben a nyomor is.

Érzékletes a történet képe, miszerint Ádám és Éva nem azonnal haltak meg vagy lettek betegek az első falat után, hanem ami legelőször történt, az az volt, hogy elbújtak egymás elől (ezt jelenti az, hogy eltakarták magukat egymás elől fügefalevéllel), majd szépen lassan Isten elől is elrejtőztek. Az első tünet az volt tehát, hogy megtörtek a 110331-adam-eva.jpgkapcsolatok, pont amire teremtve lettek. Gyermekeik már szó szerint ölték egymást (Káin és Ábel ugyebár), míg végül mindenki mindenki ellen volt és jött az egyedül lévő test lassú fájdalmas halála. Ma már hiába kutatjuk, hogy mi volt előbb: a nyomor vagy a nyomorult körülmény. Ma már csak azt érzékeljük, hogy jelen van mindkettő. Nem elég magában egy gyulladt bélszakasz, ami görcsölve vérzik (nyomor), de még a puszta diagnosztizálása is egy embertelen folyamat a maga fájdalmaival és várólistáival együtt (nyomorult helyzet). Amikor az ember már azt sem tudja mi a rosszabb: a betegség maga, vagy a vizsgálati várólista és a bizonytalanság otthon a kanapén hánykolódva. A rendszer annyira nyomorultul rosszul működik, hogy a végén már könyörög a páciens a szkópért, akkor is ha tudja, hogy azt már szó szerint belekapaszkodva tolnia kell az orvosnak, de mindegy csak legyen már végre a kezében a recept, ami persze majd csak a következő fellángolásig lesz elég, és akkor indulhat elölről az egész, persze újra hónapos várólistákkal. A láncolat azonban még mindig tovább gyűrűzik, mert a legnyomorultabb, emberhez legkevésbé méltó helyzet mégis az, mikor a fenti vizsgálatra a páciens egyes egyedül, kísérő nélkül érkezik. Fekszik kiterítve, méltatlanul, társtalanul, míg ki nem ürül a szer, már, ha kapott egyáltalán.

És ha még mindig nem elég, az igazi halál az, mikor a vizsgálatot végző orvos a több évtizedes praxisa során elveszíti minden ilyen vagy hasonló helyzetre vonatkozó humánus hozzáállását - pusztán a tehetetlensége miatt. Akkor válik a segítségre szánt eszköz csak a kézben lévő csővé és a falon lógó monitorrá, két darab műanyaggá, aminek a végén nem az embertárs fekszik, hanem a sokadik névtelen tajszám. Sok esetben ez már csak az orvos önvédelmi mechanizmusa, hiszen nem bírná az ő lelke sem a terhet, hogy megsirassa mindegyik lyuk gazdáját, még akkor sem, ha perforálta. Ezért egyikőjük sem okolható, nem önzőek ők vagy lusták, csak emberek, és nem a megváltás szerepét osztotta rájuk a Teremtő, mégis sokan ezt várják el tőlük. Kötve van a kezük, még ha szeretnének sem tudnak több szert adni. Látják, hogy fáj, mégsem tehetnek annyit amennyit szeretnének, nem várhatnak az egyedül lévő mellett az ébredésig, mert az emeleten már több órája zajlania kellene az ambulálásnak, amiért a sorban várakozók tolakodva prüszkölnek rájuk és pont azok teszik ezt, akiken segíteni akarnak. Nem csoda, ha szépen 868_burn_out.jpglassan elvesztik már a hitüket is abban, amire valaha szerződtek. Tudják ők, hogy arra esküdtek fel, hogy ha nem tudok segíteni akkor legalább ne ártsak, de hogy ez azt fogja jelenteni, hogy nem altathatnak, mert nincs rá keret, arra nem számítottak. Segítséget kellene kérni, és segíteni kellene, de egyiket sem lehet már úgy, hogy az emberséges, emberhez méltó módon történjen, és jön az apátia, amikor bizony délután négykor bezárul a rendelő, ha a fene fenét eszik is. Muszáj, különben ő is belehal. Ekkor inog meg a bizalom visszafelé a betegben az orvos iránt és máris életbe lép az „ember embernek farkasa” szituáció.

Zsákutca. Ezek „ádáméva” mai következményei IBD-re fordítva. Nem bírja már senki annak az „almának” a súlyát. Az amúgy is jelen lévő fájdalmat tovább nyomorítja a méltatlan mód, amiben át kell élni azt. Nincs más lehetőség, be kell vallani a tehetetlenséget, amiben a betegségeknek sem megmagyarázhatatlan kiváltó oka, sem jelenlegi végleges gyógymódja nincs, és el kell jutni addig, hogy az üdvözítés szerepét átengedjék annak, aki azt viselni képes. Megváltásra vár az orvos és beteg egyaránt, de már rég kevés csak annyi, hogy megtalálják a gyógyszert. A lélek a tét.

Itt következik el az a fordulat, ami az egészben a legszebb és legmeglepőbb, hogy Isten úgy dönt, ezt maga akarja megélni velünk együtt, pedig senki sem kérte rá. Valamit reformálni csak belehelyezkedve, belülről lehet. Pontosan ettől több a keresztyének teremtő és gondviselő istene, mint más vallások hada: nem hagyja magára a nyomorultat az egyébként bölcs tanácsaival (mert elvitathatatlanul ad okos gondolatokat a többi irányvonal is), nem is ír receptet, hanem sorsközösséget vállal, és ígéretet tesz:

„Veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.”[5]

Köznyelven: ha már így döntöttél, hogy idáig cipeled az almádat, megengedem, de tudd, hogy nem vagy benne és vele soha egyedül! A kapcsolatunk fontosságából nem engedek!

Nem azt sugallja, hogy neked kell megtalálnod a saját utadat, hajrá, indulj, gyakorold és meglesz, átbillen az agyad egyszer csak, ha szerencséd van és spirituálisan elég fogékony vagy, én meg várlak itt a hegyen. Nem prédikál, hanem úgy dönt inkább, hogy beleszületik és némán sorsközösséget vállal. Vagyis még többet is tesz, mint csak mellénk ül. A zsigereinkbe helyezkedik bele szó szerint. Ezért rendkívül fontos például János evangélista számára, hogy könyvében a „hús-test” (görögül: sarx) kifejezést használja mikor a földre szállt Istenről (Jézus Krisztusról) és tettéről tesz bizonyságot. Nem mindegy ugyanis, hogy legendáról beszélünk misztifikálva, vagy leszögezzük, hogy fizikai valóságról van szó. Lukács evangélista, akiről kevesen tudják, hogy magasan képzett tudós ember volt (foglalkozását tekintve orvos! és történész), ennél is tovább megy: nála a „szóma” (a teljes ember, vagyis test és lélek) kifejezés jelenik meg mikor Jézus önátadásáról tanúskodik [6].

Szóma-sztóma. Micsoda áthallás lehet ez IBD-ben! Egy Crohn vagy Colitis betegnek sajnos nem kell lefordítani, de másnak talán igen: amilyen megváltás egy sztóma a beleknek a regenerálódási folyamatban olyan megváltás a krisztusi-sóma a nyögve szenvedő nyomorult világ számára. Ahogy a sztóma (gr. szó, jelentése: szájadék, nyílás) megnyílik a külvilág felé, úgy nyílik meg a menny számunkra a nagybetűs Szóma személye révén.

c742a39d2746ede405451b6e76e9e9fd.jpg

Ugyan nem rejtélyes bélgyulladás sújtotta Jézust (habár a jelenlegi statisztikák szerint 15-35 éves korosztályban a leggyakoribb a Crohn betegség diagnosztizálása, szóval, ha él még 2 évet… ki tudja), de mindenesetre „csak” az akkori kor legmegalázóbb és legfájdalmasabb halálneme jutott neki ugyanazon a sejtszinten mint ahol a mi testünkre is ez vár. Ami a lényeg, hogy ennyiből is láthatjuk, hogy Isten nem kívülről „osztja az észt” az embernek, hanem tapasztalatból beszél, vagyis a hús-vér testből. Szenvedő emberré lesz az Isten maga, és marad benne teljesen egyedül. Ez az igazi pokol nem a sipoly! EGYEDÜL a fájdalomban és a halálban!

Ilyen Isten nincs még egy semmilyen vallásban, aki nem csak páholyból figyeli a döntéseink következményét, hanem eljön, magát megnyomorító teremtménye mellé ül és végig szenved vele mindent ahelyett, hogy vádolná: látod mit csináltál, te szerencsétlen!? Ő nem csak egyszerűen van, hanem VELÜNK van!

Nem csak a nyomorúság tehát, ami olyan fájdalmas, hanem leginkább az, hogy közben elfelejtjük, hogy nem vagyunk benne egyedül, vagy ami még rosszabb, hogy magára hagyjuk benne a másikat. Itt vagyunk egymásnak és itt van benne velünk együtt az Isten, nem csak eszmeileg, hanem személyesen. Elemi szükségletünk ez a kétfajta kapcsolat. Mindez teljesen új, isteni körülményeket teremthet a nyomorultnak – amik végső soron mindannyian vagyunk – attól függetlenül, hogy minden szervünk hiánytalanul bennünk van-e még, vagy kidobták a maradványait már a patológiáról is annak a pár centinek, amiben a „legfinomabb volt mindig is a falat”, vagy kilógatták az oldalunkra egy helyes zacskóba. Ez az embertársi és Istennel való kapcsolat, kvázi „összenövés” és „szűkület” az, ami megtarthat minket, és éppen ellenkezőleg mint egy béladhézió, amit oldani kell, vagy szűkület, amit tágítani; ebből az összenövésből minél több szükséges, és a szűkületből minél szorosabb záródás! Mélyen infiltráló benövésekre van szükségünk a kapcsolataink terén, míg véget ér az egész valahogy.

Hogyan tehetjük ezt? Úgy, hogy kapcsolataink mélyítése közben nem feledjük, amire Pál apostol emlékeztet minket: „Mert Isten nem a félelem, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét adta belénk.[7] Semmiképpen sem rettegés, hanem Erő, Józanság és Szeretet szükséges, ebből viszont mindhárom, egyensúlyban. Így vagyunk megalkotva, ezekből az összetevőkből áll ugyanis az ember. ERŐT merítünk Istenből és ígéreteiből, mint végső erőforrásból (aki több bármilyen szteroidnál és gyomorvédőnél vagy probiotikumnál), imádkozunk a JÓZAN ítélőképesség lelkéért, hogy orvosaink a józanság lelkével és tudásuk legjavával kezeljenek minket (ne is hitegessenek, de ne is játszák az isten-szerepet), és mi pedig SZERETJÜK egymást, ki ki azt a nyomorultat, akit neki szánt az Élet, vagy akinek őt szánta (legyen ez akár egy soha nem látott szobatárs, egy családtag, egy baráttá vált betegtárs, vagy éppen a kezelőorvos). Nem jelent ez apatikus lemondást (mondván: feküdjünk le meghalni, úgyis az lesz a vége, és ne is kutassunk tovább, úgyse lesz gyógymód), sem nem-törődő sztoikus nyugalmat (úgy szólva: tök mindegy, nem!? - inkább viccelődjünk két hányás között, és koccintsunk Nutridrinkkel), de még csak nem is agyat-ürítő spirituális meditálást (sugallva, hogy menj le az alfa szintig ott majd béke lesz, mert amire nem koncentrálsz az nincs is rád hatással), hanem Isten szerint aktív, éber tudatosságra van szükség!

Szükséges, hogy elismerjük végre a nyomorúság megváltoztathatatlan tényét, majd szinte már hozzászokva, egymás életének felelős szereplőiként a másikat támogatva, folyton újra- és újratervezve tegyük az egyik lábunk elé a másikat, akárhova is visz kit-kit a maga orvosi kórtörténete! Vagyis az IBD-ben mai helyzet szerint csak ez tart meg minket a célig: amíg az enyhítő megoldást kutatják orvosaink, addig egymásra utalva, mi velük és ők velünk együtt, higgadtan együttműködve, szeretetben ülünk együtt a lila villamoson, akárhova is visz!

Annak, aki nem hisz Istenben (vagy csak még nem), annak is segítség lehet a keresztyénség puszta alapelve, a szeretet. Akkor is segíthet, ha másképp nem is tekint arra, mint csak egy nagy tanító, Jézus minta-példájára, aki meghalt a szeretteiért. Így nem is olyan nyomorult már a helyzet, mert nem csak a végcél, vagy a tünetmentesség a fontos, hanem az út maga is épít, hiszen ez az út közös! Betegség és egészség között nem választhatunk, előbb-a6_reimspezsgovillamoslila2.jpgutóbb mindenkit elér (akár csak egyszer, akár ciklikusan, akár IBD lesz az, akár más), de egyetlen választásunk mégis marad: az eredő princípium, a szeretet. Dönthetünk úgy, hogy az elkerülhetetlen rosszat emberhez méltó körülmények között éljük meg. Választhatjuk azt, ami az egész világot indította, ami közbenyúlt, és ami ma is fenntartja azt, a Szeretetet. Ugyanis a keresztyének istenének sosem tetszett a szólás, hogy „ember embernek farkasa”, Ő úgy álmodta meg, hogy ember embernek angyala legyen! És bármilyenné is fajult mára a helyzet, Ő a szeretetben hajthatatlan!

Valószínűleg már sosem fogom megtudni, hogy csak hallucináció volt-e a Dormicum hatása alatt, vagy valóságosan megtörtént, mikor az első igazán fájdalmas colonoscopiám végén még a kezelőasztalon fekve fél-kábán sírásban kezdtem volna kitörni, a kezelőorvosom bátorító jelleggel határozott kézfogásával megérintette a bal vállamat egyetlen másodpercre, hogy megnyugtasson. Azzal a kézzel előtte még iszonyatos kínokat kellett okoznia, ezzel a mozdulatával viszont mást ért el bennem nem csak a terminális ileumot, és nem fakadtam könnyekre. Ekkor megértettem ugyanis a szenvedő emberiség legmélyebb és legelemibb tényét: ilyen társak vagyunk mind egymás számára, akik mindegy, hogy éppen fájdalmat okoznak vagy vígasztalnak, de legalább társként egymás mellett vannak! Olyan ez, mint mikor a friss császársebbel iszonyatos fájdalom árán képes csak átpelenkázni az újszülöttjét az édesanya, mégis megteszi, mert habár fájdalmat okoz a kicsi testének súlya a vágott sebben, de legalább van kit emelgetnie, legalább megszületett egyáltalán. Ekkor a nyomor már nem is olyan nyomorult, mert társra akadt benne.

Pontosan ezért, ha már megtaláltad a társad a betegségben és tökéletlenül együtt botladozol vele az úton, akkor menjetek még tovább és merítsetek erőt a tökéletes ígéretből: „Isten velünk.” [8]

Gyógymód ugyan sosem lesz a halál embertelen módjára, de az odáig vezető úton legalább partnerünk van. Sose elégedjünk meg kevesebbel, és akkor az elkerülhetetlen nyomor talán kevésbé lesz nyomorúságos! Képletesen szólva akkor már nem is lesz szükség a közvécék számának növelésére sem, mert arra a kevésre, amink még maradt, önzetlenül rásegíti egyikünk a másikat.

 

Források:

[1] János evangéliuma 16. fejezet, 33.vers

[2] Genezis: 2,7; Genezis: 3,19; Biblia Magyarázó Jegyzetekkel: Kálvin János Kiadó, Bp, 2004, 20. és 22. old

[3] Biblia Magyarázó Jegyzetekkel: Kálvin János Kiadó, Bp, 2004, 22. old

[4] Biblia Magyarázó Jegyzetekkel: Kálvin János Kiadó, Bp, 2004, 573.old.

[5] Máté evangéliuma 28. fejezet, 20.vers

[6] Lukács Evangéliuma, 22. fejezet 19.vers.

[7] Pál apostol Timóteushoz írt 2. levele, 1. fejezet, 7.vers

[8] Máté evangéliuma, 1. fejezet, 23.vers

A bejegyzés trackback címe:

https://zsigerkronikak.blog.hu/api/trackback/id/tr6012914233

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.