Történetek gyulladásos bélbetegek mindennapjaiból - Írd meg a történeted te is!

Miért bízom a férjemben, ha fellángol a Crohn-betegség

írta: Rosella Walker (fordította Dóri)

2017. március 09. - Zsiger krónikák

pareja-banco.jpg
Kedd reggel 6 óra van, tipikus borult oregoni égbolt. Fekszem az ágyamban az oldalamon a létező legkényelmesebb pizsamámban, egy hőpárnával a hasamon.

Ma reggel sürgősségire megyünk.

A férjem pakolja a táskám, magában beszél, ahogy közeledik, miközben próbál nem elfelejteni semmit. Ő pakolja a táskát, így én addig egy kicsivel tovább pihenhetek, hosszú nap elé nézünk.

Tegnap telefonon beszéltünk a gasztroenterológusommal és a háziorvosommal a vérzésről és ájulásról, és mindketten a sürgősségire irányítottak. Sajnos egyikőnk sem tud vezetni, így kénytelenek voltunk várni másnap reggelig a buszra, ami a sürgősségire visz minket a szomszéd városba.

"Jut még eszedbe valami, amire szükséged lehet?" - kérdezi a férjem a fürdőszobából.

"Egy kis dobozka kellene az ékszereimnek, ha esetleg képalkotó diagnosztika kell." Próbálok felállni, miközben beszélek, de nagyon nehéz.

Visszajön a fürdőből, "már a táskában van, átfussunk rajta, hogy mit pakoltam?" - kérdezi.

Küszködöm, hogy fel tudjak állni, így hezitálok a válasszal. Leteszi a táskát, és segít talpra állni. Abban a pillanatban eszembe jut minden, amin együtt keresztülmentünk már. Arra gondolok, amikor először vitt sürgősségire és kellett felhívnia az anyukámat, amikor először fogta meg a kezeimet és csókolta meg a homlokom kórházban, és az első MRI együtt. Eszembe jut, amikor először tartott a karjaiban egy egész éjszakán át, mert nem tudtam aludni a fájdalomtól. Az első fellángolásomra is gondolok, amikor először fogta a kezem, amíg infúziót kaptam. Persze az elsőnél sokkal fontosabbak azok az alkalmak, melyek ezeket követték.

A férjem folyamatosan egyben tart újra és újra, jelen van a betegségemben, és tökéletesen tisztában van az erőmmel és a korlátaimmal is - és sohasem hibázik. Ő az én legfőbb bizalmasom és a legjobb barátom.

Később, amikor már kórházban vagyunk, tudom, hogy ott áll majd mellettem, míg próbálom elmagyarázni a nővérnek, hogy mi is a helyzet. Fogja majd a kezem, míg várakozunk, felhúzza a papucsomat, a kezembe adja Button-t (a plüssállatot, amit az első randikra hozott), dörzsölgeti a hátam, ajakápolót ken a számra, ha az kiszárad.

Amikor a nővér végre visszatér a fájdalomcsillapítóval, fogja a kezem és azt mondja, hogy milyen ügyes vagyok, és megnyugtat, hogy minden rendben lesz. És tudom, hogy minden rendben lesz.

"Valójában nem". Szenvedek, de azért próbálok rámosolyogni - "De hiszek neked."


Az eredeti írást itt találod.
Kép forrása itt.

A bejegyzés trackback címe:

https://zsigerkronikak.blog.hu/api/trackback/id/tr8912325183

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.