Történetek gyulladásos bélbetegek mindennapjaiból - Írd meg a történeted te is!

"Semmi bajom, csak büdös a munka"

Ferenc története

2016. március 21. - Zsiger krónikák
15 éves korom óta küzdök állandó hasfájással, sok orvosnál megfordultam életem során. Többségük lemunkakerülőzött, volt olyan is, aki ordított velem, hogy az ilyenek miatt tart itt ez az ország, semmi bajom, csak büdös a munka. Lassan meggyűlöltem az orvosokat, ha valamilyen oknál fogva fel kellett keresnem a rendelőt, már a bejáratnál 200-as pulzusom volt. 2009-re tályogom lett, amit a kedvenc rendelőmben ismételten elintéztek azzal, hogy csak lógni akarok. Kórházba kerültem, ahol egyhetes antibiotikum kezeléssel és a gennyes folyadék leszívásával kezelték azt. Ekkor állapították meg, hogy Crohn-betegségem van.
Több kevesebb szenvedéssel egészen jól kihúztam 2014 októberéig, amikor is perforált a vastagbelem. Mivel a rettegésem az orvosok iránt még mindig tartott, nem fordultam orvoshoz, reménykedtem, hogy csak jobb lesz. Közben azért feleségem és szüleim csak elvittek, a háziorvosnál széntablettát kaptam, a rendelőben pedig ismételten elküldtek azzal, hogy semmi bajom. Két hét otthon szenvedés után feleségem elvitt a Szent Imre kórházba, ahol azonnal befektettek. Egy napig tartó vizsgálat után - a 39. születésnapomat követő 3. napon - közölte a sebész, hogy megműtenek, hogy mi bajom nem tudta megmondani, csak azt, hogy ez akkor derül ki, ha felnyitottak. Furcsa, de nem féltem, kedélyesen beszélgettem a műtős személyzettel, amíg el nem altattak. Kb. egy hétre a műtét után tértem magamhoz az intenzív osztályon, mit sem tudva arról, amin keresztül mentem.
img_20141018_165555.jpg
Az első esti fürdetésnél ért a meglepetés: egy zacskó van a hasamon. Megrémültem, az eddigi életemnek vége, el fognak bocsájtani a munkahelyemről, a családom elhagy. Meg akartam halni, úgy éreztem nincs tovább. Az első műtétet még további kettő követte, az utolsónál közölték, több műtét nem lesz, vagy meggyógyulok vagy vége mindennek. Ekkor már egy hónapja feküdtem az intenzíven, kezdtem úgy érezni, innen úgysem kerülök ki élve. Aztán szembe találkoztam a halállal, november 13-án 16:30-kor kaptam egy gyomorvérzést, amit nem tudtak elállítani. Behívták a családomat, hogy búcsúzzanak el, mert nem érem meg a reggelt. Iszonyú érzés volt, az eddigi halálvágyam elszállt, és igenis élni szerettem volna. Egész éjszaka a nővér kezét szorongattam, majd elaltattak. 3. napra tértem magamhoz, lélegeztetőn, fél kábultan, próbáltam kitalálni, hogy hol lehetek. Megláttam kedvenc orvosomat, és belém nyilallt a felismerés: ÉLEK.
Délutánig lélegeztetőgépen voltam, ez alatt egy táblával kommunikáltam a körülöttem lévőkkel. Bent voltam mindkét gyerekem születésénél, de ekkora boldogságot akkor sem éreztem. Ezután még két ilyen vérzés következett. Megtanultam értékelni az életet. Már nem érdekelt a sztóma. 3 hónapi intenzív osztályos tartózkodás után 2015. január 7-én hazaengedtek.
Csodálatos érzés volt, örökké a szívembe zárom azokat az orvosokat, nővéreket, betegszállítókat, akik hozzásegítettek ahhoz, hogy túléljem a megpróbáltatásokat. Megtanultam bízni az orvosokban, azóta is, ha a kórház előtt megyek el, mindig meghatódom. Igenis vannak jó, és lelkiismeretes orvosok.
20160205_151743.jpg


Molnár Ferenc

A bejegyzés trackback címe:

https://zsigerkronikak.blog.hu/api/trackback/id/tr268509030

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.