Vendégírónk, Györgyina gondolatait olvashatjátok az alábbiakban

Beteg lettem egykor, és bekerültem az egészségügy rendszerébe. És itt a rendszeren van a hangsúly. Hiába voltam már akkor édesanya, és 25 éves dolgozó nő, egyből kiskorúsítottak. Azt tapasztaltam, hogy az ellátó személyzetre itt sokan vagyunk, és én a tengerben egy vízcsepp lettem.

Itt kezdődött az „isteni színjáték”. Már nem én választottam, hanem jobb esetben engem választottak, mivel a személyzet tagjainak – mentős, orvos, szakszemélyzet – el kellett döntenie, hogy az emberáradatból mikor kerülök sorra én, és mi lesz a sorsom.

Tapasztalat hiányában reménykedtem, hogy én leszek az egyetlen, az első és a legfontosabb. Hamar ráébredtem, hogy ez nem így megy. Itt más dönt a fontosságról, az adható alaposságról és szeretetről.
Nagyon csalódottnak, kiszolgáltatottnak éreztem magam.

Aztán láttam, hogy hogyan is mennek a dolgok a valóságban, hogy a személyzetnek mindig választania kell lehetőségek hiányában. Ki a betegebb, ki a sürgősebb? Ekkor jöttem rá, hogy sosem az a legbetegebb, aki kiabál, hanem aki hallgat.

Ott feküdtem egy szál hálóingben mindenemtől megfosztva, ami emberré tehet egy embert, és vártam, hogy az istenek döntsenek felettem. Mert tudom, és láttam, hogy próbálnak segíteni, de sem eszköz, sem idő, sem fizikai és lelkierő már nincs, ami engem ott, adott helyzetben kiemelne a tömegből. Választaniuk kellett, hogy engem vagy mást. Hiába kiabálta némán a szívem, hogy itt vagyok, segítsetek, mert ez az én egyetlen és legfontosabb lehetőségem az életre.

Jó lenne megélni azt az időszakot, amikor nem leszek egy behelyettesíthető beteg egy nálam még betegebb emberrel. Mikor lesz annyi idő, eszköz és türelem, hogy én legyek a legfontosabb ebben a helyzetben, és legyen egy áldott kéz, aki átsegít a legnehezebb pillanatokon? És nem azért, mert engem választ, hanem azért, mert megteheti és meg is akarja tenni.