Halihó Sorstársak! Néhányan ismét megkerestetek (aminek én nagyon örülök), hogy ösztönzőleg hat az írásom és olvassátok. Lehet, páran már unjátok, de ezt még meg kell osztanom veletek. :)
Aki olvasta nyáron mik történtek velem, az tudja, nehéz időszakon vagyok túl. Két kérdést tettetek fel, ami mindenkit foglalkoztatott: 1. Hogy mertem ezt így felvállalni? 2. Miért nem látszik rajtam semmi? :)
Nos, az elsőre nincs konkrét válasz. Nem értem miért kéne ezt rejtegetni? Ezt nem én választottam, nem én akartam így, nem gondolom, hogy szégyen lenne. Így nem értem, sokan miért élitek meg szégyenként? Gondolom ti sem önként választottátok, több tízezren vannak ezzel így. A korlát sok ember fejében van, ami nem hagyja őket érvényesülni. Ez igaz a nem „beteg” emberekre is. De ha te elfogadod magad így, akkor mások is elfognak. Persze kivételek mindig vannak… a lelki szegények. De az nem az én, vagy bárki vesztesége, hanem az övék. Mert ha tudsz szeretetet adni, de nem tudja fogadni, az nem téged minősít.
A másodikra a válasz: azért, mert nem akarom, hogy lássák rajtam! :) Nem szeretek panaszkodni és ki nem állhatom, ha sajnálnak. A legjobb tényleg, ha nem a múltban élsz és nem a jövőben, hanem a jelenben. És én ott úgy szeretnék látszani, ahogy vagyok…. gondok nélkül. Teszem hozzá, ha bemegyek a kórházba, az intenzíves nővérek és a sebészem is alig ismer meg, de rendszeresen elmondja, 4 részletből van összerakva a bélrendszerem, de ennek ellenére fantasztikusan nézek ki. Ilyenkor azt mondom: köszönöm… egy kis smink és egy fésű csodákra képes! :D
Na és most amit megosztanék még veletek az az, hogy tényleg NINCS LEHETETLEN! :) Tudjátok, hogy július 22-én volt a szabad lábra helyezésem, „új” életem kezdete. Én még az intenzíven megfogadtam, hogy idén eljutok a tengerhez, és látni fogom még egyszer, ha ez is lesz az utolsó, amit itt csinálok. A csattanó része az, hogy ez pontosan augusztus 22-én meg is történt… 1 hónapra rá, hogy kijöttem. Nem is akárhol, hanem Olaszországban, ahová évek óta vágyom.
A kérdés az volt: Hogy csináltam? Nos, kellett hozzá egy nagyon rendes barát, Dávidka és HIT, hogy nem lesz semmi baj. Felmerült bennem is egy csomó kérdés: Mi van, ha lejön a hasitasi? Hogy fogom cserélni? Mi van, ha nem tudom rendesen feltenni, vagy rosszul leszek egy idegen országban? A kulcs: csak engedtem, hogy megtörténjen, aminek meg kell történnie és nem zártam be magam. Ha legyőzöd önmagad és a félelmeid, már nyertél. ;) Minden olyan dolgot, amit szeretnél megtenni, csak nem mersz, azt meg kell tenned! Ezek a dolgok a komfortzónádon kívül esnek, de ha megléped/átléped őket, hatalmas élményt nyújtanak! Pontosan ezért kezdtem el újra táncolni is. Meg kell találni azt, ami feltölt, ösztönöz, energiát ad, és ha depis vagy támaszt nyújt. A sok bevésődött rossz emléket felül kell írni jókkal. :) Ezt írják sok psziho könyvben is, de tényleg igaz, és mióta legyőztem én is a korlátaim, szabadabb vagyok, mint valaha! :D
